A kötet nem elsősorban a magyar Nemzeti Színház 175 évéről szól, hanem arról, hogy mit jelentett, milyen szerepet töltött be, vagy milyent vártak el tőle alapítása óta a mindenkori kormányzati tisztviselők, parlamenti képviselők, rendezők, írók, társművészek, kritikusok, és a nézők. A szerző néhány jellemző epizódot emel ki a Nemzeti Színház történetéből, amelyek a színház egy-egy bemutatójához, s ily módon egy-egy évszámhoz kapcsolódnak. 

A könyv címében szereplő „színpadra állítás” kifejezés nem a szó szoros értelmében vett színpadon történő bemutatást, hanem társadalmi színrevitelt, társadalmi performanszt jelent, és az egyes fejezetek azt vizsgálják, hogy milyen ismérvei voltak/vannak ennek a mindenkori nemzeti színházi performansznak, amely parlamenti interpellációktól bűzbombák elhelyezésén át politikai hisztériakeltésig terjed, sajátos visszfényben mutatva be egy „nemzeti intézmény” botrányoktól övezett sorsát. A Nemzeti minden korszakban lakmuszpapírként jelzi és jelezte a magyar (kultúr)politika szemléletét, elveit, módszereit és gyakorlatát, és a kötet tanulsága az, hogy a Nemzeti Színház a mindenkori magyar kultúrpolitika állatorvosi lova.

A könyv a címben foglalt témát egy nyolc tanulmányból álló gondolatmenetben fejti ki, melyhez egy előszó és egy zárszó társul. Az előszó érinti a (nemzeti) színháznak a nemzetállami identitásban betöltött szerepét, az államonként és koronként eltérő Nemzeti Színházi funkciót, illetve a könyv módszertani és terminológiai alapelveit. A kötet nyolc fejezete a kronológiát követi, és a magyar (nemzeti) színháztörténet hol kiemelkedő, hol botrányos eseményeit vizsgálja. Kiindulópontja a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitása (az intézmény 1840-ben vette fel a Nemzeti Színház nevet). Ezt követően Az ember tragédiája 1883-as ősbemutatóján és az 1928-30-as Bánk bán színrevitel előkészületein és premierjén át, a Székely Júlia 1938-as Nóra leányai című darabja körül kialakult politikai polémián keresztül az 1955-ös és 2002-es Nemzetibeli Tragédiáig tárgyalja a bemutatókat és kontextusukat, közben kitérve a Halleluja 1981-es premierjére is. Az utolsó (eset)tanulmány a Mohácsi fivérek és Kovács Márton Egyszer élünk című 2011-es produkciója.

Prof. Dr. Müller Péter

PTE BTK

Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék