Nem hiszem, hogy a történet folyamán hatnál több mániamentes művész van. A mánia az emberi lény görcse, ami nem egyéb, mint a műé, és a mű görcse, ami az emberé, mert a kettő egymást áthatja. Ezért ami démoni, az kétértelmű, kártékony, egyben komikus. A művészetben a mánia csaknem minden esetben a stílusban jelentkezik. Stílust csinálni annyi, mint mániát csinálni.

A művészet nem a valóság (természet) utánzása, a művészet nem kifejezés (pszichológia, modernizmus), hanem az eredeti valóság helyreállítása, amelynek feltétele, hogy a művész önmaga is az eredetit, az alapállást életében megvalósítsa. A művészet szüntelen küzdelem a látvány ellen, mondja Serpan. A művészet a magasabb tudást, az embernek önmaga átvilágítását, felemelését és megtisztulását hozza. Ha nem, csupán mánia vagy a libidó kielégítése, és nem ér semmit. A múzsai egzisztencia számára nincs más feladat, mint hogy a korrupt valóságot megváltoztassa és az eredetit helyreállítsa.

A kép nem a szemlélet tárgya többé, a sajátságos belső átalakulás következtében a néző válik a mű szemléletének tárgyává. A képnek van igénye, nem az embernek – a képnek, amelyhez föl kell emelkednünk. A „meg kell változnod!” igénye ez. (Rilke Archaikus Apollo torzója szól így a nézőhöz.) Az emberek többsége abban a hiszemben él, hogy benne minden rendben van – kívül van a hiba. A műtárgy arra kényszeríti, hogy spirituális hatalmak elé lépjen és e Hatalmak sugárzásában sajátságos izzásba jusson. Ez a magasabb Hatalmak sugárzásában való rejtélyes izzás az, amit meditációnak hívnak.