„Az isten verje meg, és téged is, fájjon a halál, fulladj, és kínlódj, és kaszálj a karoddal, mint apám, és csak azért kívánnám, hogy legyen túlvilág, hogy azon is csak égj a purgatóriumban, míg az idők be nem telnek, de te a purgatóriumban sem hiszel, a saját vallásodban sem, nemhogy az enyémben!”

Encsy Eszter életéből, egyszerre árad a tragédia és a gyónás utáni felszabadultság érzése. A könyv sorai – olvasás közben, már-már kilépnek a valóságba, és mellénk állnak megfogva a vállunkat – megszólítanak. „Élő szövetet bont”– sokszor így éreztem, és mégis ebben a nekrotikus szövettörmelékben az ember meglátja saját maga által elrothasztott és egyben elrejtett valóságát, saját érzéseit, ki nem mondott átkainak nyers őszinteségét.

 

A szerelmet olyan vetületeiben mutatja be, amelyben összeolvad az átok az áldással, és olyan spektrumait ábrázolja, amely az olvasót is feloldozza ki nem mondott bűnei alól. Ha nem találod a helyed, az azért van, mert te is vezeted a „gömbölyű égbolt” leple alatt, ki a fogságból az őzet.

 

A saját magam kreálta sötétségben alkalmam volt most először meglátni Szabó Magda művének köszönhetően: ki vezet kicsodát…
 

 

Szederkényi Attila egyetemi hallgató ajánlásával

Pécsi Tudományegyetem

Egészségtudományi Kar